|
Témaindító hozzászólás
[686-667] [666-647] [646-627] [626-607] [606-587] [586-567] [566-547] [546-527] [526-507] [506-487] [486-467] [466-447] [446-427] [426-407] [406-387] [386-367] [366-347] [346-327] [326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
-Minden rendben Shuichi... Szerintem ma ne menjél be dolgozni ezek után. Pihenj inkább...- billentette oldalra a fejét, kérdőn bámulva a fiúra. |
*lassan kinyitja a szemét, de be is csukja gyorsan, mert elég élesnek érzi a fényt* Dana-chan... *suttogja elhalón, aztán hirtelen felül és tágra nyitja az összes szemét* tejóég! mindenki jól van? asszem elájultam... de ciki...*nyöszörgi a fejét fogva* |
-O-ó... *úgy érzi mintha egy nagy tégla estt volna fejére Shuról teljesen megfeledkezett, ő is az ájult fölé hajol* - Talán én is tudok rajta segíteni. *lehunnyja szemeit és az olvasó világítani kezd, majd Shuichi is világítani kezd fehéren aztán a fájdalmai lassan elmúlnak a sebei pedig begyógyulnak félig, aztán a fény eltűnik* - Shuichi legyél jobban... |
-Igen, de én most nem számítok, hisz Shuichi teljesen kidőlt. Nem kéne mentőt hívni?- kérdezte, miközben odamászott az ájult Shuichi-hez. |
*valahogy kiesett neki az elmúlt időszak, onnantól, hogy futni kezdett a ház felé... már félig magához tért és érzi, hogy nagyon fáj a feje és az egyik lába is. kábán felül és lassan eszébe jut, mi történt. a lábát egy nagy kő találta el, a fejét pedig akkor ütötte be, mikor elesett. ahogy végignéz magán, felfedez még néhány sebet, a karján egy mélyebb vágást, amit már nem is érez, mivel az a karja már egészen elzsibbadt. mindent összevetve úgy fest, mint aki most jött a frontról. és úgy is érzi magát.* azta... *nyögi, aztán visszaájul. persze nem is ő lenne, ha nem verné be megint a fejét* |
- Igenigen! *azért elindul a ház felé és legalább az ablakon benéz hogy tényleg minden normális lett e mikor látja hogy igen, megnyugszik és visszatér Uruhához, a kezére tekert olvasót kezdi birizgálni* - Még az orrod is megunta a vérzést. |
Szerette volna folytatni, megmagyarázni az előbbi kijelentését, de amint megérkezett Hana, tudta, hogy erre talán többé nem lesz lehetőség. Ő is köszönt, majd ámulattal figyelte, miképp épül újá az egész hely. Miután távozott a nő, látta Dana-n hogy mennyire örül a hirtelen változásnak, és amikor már nevet, nem bírja ki egy fülig érő mosoly nélkül.- Na látod, semmi baj sincs...-somolyogta kedvesen. |
Egy darabig nem szólal meg. Felnéz Uruhára és megmagyarázhatatlan késztetést érez hogy tegyen valamit amiről tudja hogy nem lenne jó ha megtenné. De aztán megjelenik egy gyönyörű nő aki valamilyen módon újááépíti az eddigi romhalmazokat, Dana nem hisz a szemének, aztán mikor teljes pompájában látja a házat nagy bldogság lesz úrrá rajta, felál és nevetn kezd. |
Nyugodt, halk léptekkel közeledett a lerombolt ház felé, járásából sugárzott a vidámság, s boldogság. Kisfiát kezében tartotta, és épp a szép fákat, s növényeket mutogatta a kíváncsi gyermeknek. Ám ahogy közeledtek a körzethez, egyre furcsább dolgok ütötték meg szemét, például, hogy a fák sorra elvoltak szenesedve. Eléggé elszomorította a látvány, de tovább haladt, hisz itt valami rendellenes dolog történt, ami egyre jobban foglalkoztatta elméjét. Hiroki már nem ült nyugodtan, s mosolyogva édesanyja karjaiban, egyre jobban zavarta őt is a lehangolt táj.
-Nyugodj meg kisfiam, ez arra példa, hogy ilyet nem szabad csinálni, bármekkora erőd is legyen. Nézt milyen szomorúak a fák és a virágok. Valósággal sírnak, segíteni kell nekik drágám. De majd később, most kiderítjük mi ez az egész.- mondta kedvesen, és tovább igyekezett, mígnem elérte a lepusztult házat. Észrevette a fiatalokat is, akiknek mosolyogva köszönt, de nem érdeklődött a dologról. Alaposan körbenézett, majd egy mélyet sóhajtott.- Akár egy egyesített katasztrófasorozat. Na de nekünk ezt nem szabad így hagyni, ugye kincsem?- puszilta meg a kisfiú homlokát, aki viháncolva tudatosította Hana-ban, hogy igaza van.- Most megmentjük a szomorú növények életét kedves, jól figyelj! - kuncogta, majd egyik kezét kitárta. Halvány, lila csillámpor kezdett szivárogni tenyeréből, mely a levegőbe emelkedett, s mindent belepett, mi lepusztult, beleértve a környező házakat is. Miután a lila por mindent vastagon beterített, mintha a megmaradt anyagok magukba szívták volna, úgy kezdett eltűnedezni, s újjáépíteni, újjáéleszteni a helyet. A nő mosolyogva figyelte a környék újjáéledését, majd miután végzett a dologgal, újból Hiroki testére fonta kitárt karját, hogy biztosabban tarthassa a fiút. - Látod kicsim, erre kell használnod azt, amivel megáldott az ég. Jót kell tenni, és minden boldog lesz. Hiszen te is látod a szép virágok sugárzó örömét, ugye? - kacarászta, azzal tovább haladt.- Még sétálunk egy kicsit, aztán hazamegyünk, nehogy apu haragudjon ránk, amiért elkóboroltunk. - somolyogta, megsimítva a gyermek haját. Még egy pillanatra visszatekintett, aztán lassan eltűnt alakjuk a messziségben. |
-Az apukád örülni fog, hogy semmi bajod nincsen.- engedte el a lányt, majd sóhajtva oldalra pillantot, a földet fürkészve tekintetével. Aztán újból elmosolyodott, és Dana-ra nézett, majd letörölte arcáról a könnyeket.- Tudod Dana, talán hazudtam neked korábban, de nem akarlak elkeseríteni. - kezdte el véres ingujját birizgálni. |
*az ölelés jólesik neki, talán Shu karjaiban jobban érezné magát, megnyugtatja hogy átöleli valaki, aztán eszébe jut hogy Uruha ezelőtt még sohasem ölelte meg, még kezet sem fogtak, de most ez mindegy, gondolja, nem tudni mennyit fogott fel a fiú szavaiból, de megnyugodott csak a végén szólalt meg: -de a ház. Apa megőrül...*mégjobban sírni kezd mikor látja apja fokozatosan elsápadó arcát a képzeletében, amint valami ital és ülőhely után kapkod* - a fenébe is hol fogunk lakni... |
-Jaj, ne sírj. - ül le elé, majd átöleli. - Ha meghalok, nem veszít senki semmit. De hogy nem is történt semmi, csak hálás lehetek neked, amiért ilyen dolgokat átélhetek az unalmas hétköznapok szürkeségében. Fel a fejjel Dana-chan, minden rendben van! - mosolyogta kedvesen. |
*átlátszó könnycseppek gördülnek végig az arcán* - Bocsánat én nem akartalak bajba keverni... *nyöszörgi* |
*úgy látja elmúlt a veszély, első útja Uruhához vezet, hogy tüzetesebben megvizsgálja a fiú jól van e, aztán sóhajt és leül a földre, a ház romjait nézni, és közben elgondolkodik hogy miért is történnek vele ilyen dolgok, meg hogy ő szabadította az apjára a szörnyűségeket éshogy jobb lett volna ha meg se ismeri, de akkor Shuichit se ismerné, és talán őt sem keverné bajba meghogy Uruha is életveszélyben volt...* |
-Azt meghiszem... - nyögte ki, még kicsit sokkos állapotban. Eddigi 17 éve alatt sohasem volt szerencséje(?) ilyet megtapasztalni, de nem is vágyott ismétlésre. |
- Te jó ég, apa meg fog őrülni... |
-Igaz is...- sóhajtott megkönnyebbülten, újból végigcikázva tekintetével a lepukkadt környezetet. Lassan elemelte orrától a papírzsepiket, majd szabad kezével beletúrt fekete hajába. |
- Ugyanmár, elhiszed hogy itt fogunk meghalni? Egy fenét! *kiabálja, be nem vallaná hogy menyire fél, a megkeményedett lávához legugol és megkopogtatja, de még mindig egy helyben marad* |
*majd a tüzoszlop amikor eléri a 5 méter átméröt semmivé oszlik és egy 5 méter átméröjü lyuk marad a ház közepén |
* az ég kitisztul és a villámok is elmulnak. Az elektromos pajzs eltűnik.* |
[686-667] [666-647] [646-627] [626-607] [606-587] [586-567] [566-547] [546-527] [526-507] [506-487] [486-467] [466-447] [446-427] [426-407] [406-387] [386-367] [366-347] [346-327] [326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
